részlet
http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Ladanybene/pages/Ladanybenei_evszazadok/004_regeszet.htm
Bene-vitéz koponyacsontja, fegyverzete és ékességei, egy ilyen véletlenszerűen megtalált páratlan értékű honfoglalás kori kincs. A felfedezést és a lelet begyűjtésének történetét, Jankowich Miklós (1773-1846) leírásából ismeri a tudomány.35 A napvilágra került leletegyüttest, pásztorok találták meg 1834 nyarán. A homokos területről a lepelhomokot a szél elhordta, és egy sír maradványa bukkant elő csontokkal, fémtárgyakkal együtt. A pásztorok egyes darabokat (de nem mindet) átadtak Szentkirályi Móricnak, Pest megye akkori főjegyzőjének. A tárgyakról és a felfedezés körülményeiről Szentkirályi hamar tájékoztatta Jankowich Miklóst, a magyar régiségek kutatóját, aki az egyedi leletről beszámolt a Magyar Tudós Társaság Év
„E folyó esztendőnek Június és Július hónapiban uralkodó szárazság Pest vármegye kebelében az Jászföldön helyhezett Bene pusztának sivány homokát inkább és inkább folyóvá tévén okozá egyszersmind, hogy az szeleknek száraztó ereje mélyebben behatván; valamely lovával együtt összerogyott hős csontvázát feltakará, mely az pásztoroknak szemében tűnvén mennél ritkább vala előttök emberi és állati csontokat egy halomban látni, annál inkább gerjeszti őket bővebb vizsgálatra; És észrevévén, hogy az embernek feje, lova mellett, körülötte pedig több rendbeli csillogó ékességek hevernének, úgy itélék, hogy mind az emberi, mind a saját terhétől több ily lenyomatott és netalántán aranyból készült cifrázatokra is akadnának. Csak ugyan reá is akadtak az lovagnak, szinte mint lovának többnyire minden csontjaira és ennek egészséges fogaira között vas zabiájára is, azon formában melyben most is magyar csikós pásztoroktól használtatik és gyakoroltatik." 36
A leírásból értesülünk, hogy:
„Találtatott pedig: emberi koponya rajta kardvágások nyomaival, kettő kengyelvas, zabla, nyílhegyek, kb öt arasz hosszú egyenes kard, aranyozott, részben arany markolattal, ezüstből készített lószerszámok és köntösékességek. 30 darabnál több ezüst boglár, valamint pénzek kettő-kettő lyukkal átfúrva, amelyek segítségével a köntösre voltak rávarrva. Felírás a pénzeken: „Berengarius Rex", vagy „Berengarius Imperator."37
Ami még igen jellemző Jankowich alapos megfigyelésére, az a megtalált kard:
„Hősünknek egyenes kardja mind addig, míg rozsdától meg nem emésztetett, alkalmasint öt arasznál hosszabb lehetett, most bár ha négy arasznyi, szélessége pedig már csak, egy hüvelyknyi volt: rajta irást, vagy jegyeket romlottsága miatt észre venni nem lehetett; hüvelyéről, markolatjáról semmi jelenség, holott a' megaranyozott, 's ezüsttel ékesített lószerszámhoz, és köntöshez, bizonyosan nem különb, mint hasonló kard használhatott."38
A kor tudományos szemlélete szerint alapos, ám romantikus leírásban Jankowich egy 30-40 éves harcost ábrázolt, aki fejsebétől halt meg, és akit teljes díszben, lovával együtt temetett el a homok. Leírásából kitűnik, milyen gazdag volt a magányos harcos: mellette volt lova csontváza, egy zabla, egy pár kengyel, több nyílhegy és az általa egyenesnek vélt kard (ezt a pásztorok széttörték és elosztották maguk közt késeknek), egy ezüst berakásos szíjvég és több tucat itáliai pénzérem. Az érmeket, amelyeket két helyen átfúrtak, és így feltételezhetjük, hogy öltözéken vagy lószerszám díszítéseként használtak, I. Berengár király és császár (888-924) verette ezüstből. Az eredeti 30-40 darab Berengárérmének mára már csak egyharmada lelhető fel a Nemzeti Múzeumban. A nyílcsúcsok nem az akkor már ismert nyugati formájú, köpűs nyílhegyek voltak, hanem a korábbról ismert honfoglaláskoriak. A kengyel, zabla és nyílcsúcsok az idő során elkallódtak. A koponyán látható nyomokat Jankowich kardcsapások által szerzett sebesülés nyomainak vélte. A maga nemében páratlan, szárnyas griffet ábrázoló szíjvég - amelyet perzsa iráni kapcsolatok alapján archaikus „éjszak-ázsiai" eredetűnek tartott - megmaradt, és bekerült a magyarság honfoglalás-kori örökségének könyvébe. Jól látta a híres lelet első leírója, hogy a görög, római és etruszk régészeti hagyományban, párját nem érdemes keresni.
Jankowich nem is tagadja, hogy a halott vitézben Benepuszta valamikori névadó hősét, a település alapítóját látta. Erről így írt:
„Bátran tehát és józan ésszel következtethetem, hogy Bene pusztának nevezete is hihetőleg, és nagyon hihetőleg annak első adományi birtokosától kölcsönözvén nevezetét, hősünket Benének annál inkább nevezhetjük, mivel ezen határ és birtok, a' hajdani Solt székben, melly a' Dunától Tiszáig terjedvén, és mindenkor a' fejedelmek' és királyok tulajdoni birtoka lévén, nem is másképen szállott a' Jászokra, hősünknek, mint a' ki Solt fejedelemmel Olaszország' diadalmas hódolásban valósággal jelen volt, vitéz érdemeiért ugyan csak ő tőle adományul adatott.'"39
Wadassi Jankowich Miklós értelmezése sok részletében kiállta az idő próbáját. Leírása óta a lelet fontosságát sokan hangoztatták.40 A korai kutatók közül Pulszky Ferenc, Bartucz Lajos, Hampel József, Fettich Nándor, majd László Gyula és Dienes István foglalkoztak értelmezésével. Legutóbb, a Duna-Tisza köze honfoglalás-kori történetét elemző Somogyvári Ágnes ismertette e leletet.41 A benei kincs megtalálását egy romantikus regényes elbeszélésben is olvashatjuk, ahogyan Görbe József számadójuhász és Laci nevű unokája rábukkan a páratlan leletre.42
A ma meglévő lelet leírását csak a koponya, szíjvég, és a valószínűleg ruhához és lószerszámhoz erősített aranyozott ezüst veretek és díszítmények alapján készíthetjük el. Az öntött ezüstből készült, mindössze 4,5 x 2,5 centiméter nagyságú aranyozott szíjvég mindkét oldalán nielló-berakásos. Kopottsága arra utal, hogy tulajdonosa sokáig használhatta. A szíjvég előlapján gyöngyözött berakásos keretben, növényi mintákkal díszített szárnyas griff található. A griff szájában virág látható, melyet az ötvös megismételt a griff farkánál és lábánál is. A szíjvég másik oldalán, két nagy körben hajlított virágos, valószínűleg egy tőből eredő indák láthatók.43 A szíjvéget az övre, négy szegeccsel erősítették fel, erre utal az a négyes lyukú csík, amely szintén díszített. A benei lelet páratlan, hisz honfoglalás-kori szíjvégeken ilyen szép, az előlapján gyöngyözött keretbe foglalt növényi mintás, szárnyas griffes ábrázolás nem található.44 Ennek a mitikus állatnak képét a veretről, László Gyula rajzolta meg.45 A régész Dienes István szerint, a honfoglaláskori harcos öltözéke egy korábbi (talán Donvidéki?) kultúra emlékét őrizte meg.46 Mindenesetre bizonyos, hogy a mitikus griffábrázolás egyedi, és csak a törteli, szintén honfoglalás-kori szíjvégen ábrázolt szarvasmotívummal hasonlítható össze. Más jellegű használati tárgy, de mintájában rokon a bezdédi tarsolylemez, amelyen szintén stilizált szárnyas griff található.47
A veretek és a díszek több változatot képviselnek, szinte mindegyikük lehetett ruhán illetve lószerszámon (szügyelő, kantár). Hasonló tárgyak nagy számban kerültek elő 9-10. századi sírokból (Budapest-Farkasrét, Zemplén, Szakony, Karos). Ezeket a hátoldalon lévő kis nitt-szegekkel erősítették a bőrszerszámra.
A benei szíjvég két oldala (Jankowich rajza után)
Az igazán egyedinek tartott 15 darabból álló ovális kantár- vagy szügyelővereteken hármas virágminta található, melynek töve szintén egyfelé tart. A két hosszúkás és egy rövidebb, szív alakú középső minta nem párhuzamok nélküli: Tokaj és Szolnok-Strázsahalom temetőiben kerültek elő hármas-virágzatú veretek, de a virágminta (liliom?) ilyen hármas elrendezése fellelhető még a karosi övvereteken is.48
A benei lelet rajza Jankowich eredeti cikkében
Hasonlóan páratlan értékű és díszítésű, az a szintén 15 darabból álló levél vagy indát illusztráló ezüst de aranyozott veret, amely pontos funkcióját párhuzamok nélkül meghatározni nem lehet. A veretek két típust képviselnek: az egyik típusba sorolhatjuk azokat, amelyekre a felerősítésre szolgáló kis füleket utólag erősítették fel, a másikba pedig azokat, melyeken a fülek az öntéssel egy időben készültek. Ruhadíszítésnek vélhetjük azt a 42 darabból álló kis kerek, gombszerű ezüstveretek csoportját, amelyek közepét kimélyítették és bearanyozták. Ennek párhuzamait Zemplén és Bezdéd honfoglalás-kori sírjaiban találták meg. Bene-vitéz leletei között egyedi még, az a három típusba sorolható, összesen 38 darabból álló karéjos veretegyüttes, melynek párhuzama a Kárpát-medencében még nem bukkant fel. Kép típust képvisel a 8 darabból álló széles, és 16 darabból álló keskenyebb veret, melyek díszítésén négy koncentrikus körből álló minta látható:
„Formailag hasonló hozzájuk a 14 db szintén keskeny veret is, ezek azonban kevéssé kidolgozottak: karéjos mintájuk sima körökből áll, s a jobb oldalukon a két kör között kicsúcsosodó dísz helyezkedik e/."49
Dienes István hajlott arra, hogy amíg a harcos dísze valószínűleg honfoglalás előtti szállásterületre kalauzol el bennünket, a Berengár-érmék ékszerként való használata mindenképpen arra utal, hogy a harcost 924 után temették el.
A Berengár-érmék Jankowich rajza szerint
Amint azt antropológusok megállapították, a koponya nem egy 30-40 éves harcosé, hanem egy körülbelül 55-65 éves férfi koponyája. A hős - és ezt a megtalált tárgyak is bizonyítják -, egy a honfoglaláskorban jól ismert lovastemetkezéssel került sírjába, és nem a harctéren szerzett sebesüléseibe halt bele. A koponyán látható nyomokat Dienes nem sebeknek, hanem a népvándorlás népeinél jól ismert koponyalékelés (trepanáció) maradványának értelmezte. A két sebhely közül az egyik a fejtetőn látható, ez egy 5,2 x 3,5 cm nagyságú mélyedés, a másik egy kisebb, kör alakú begyógyult seb, ami azt jelentette, hogy a harcos túlélte a sebészeti beavatkozást. Az is megállapítást nyert, hogy Jankowich eredeti feltételezésével ellentétben több, a koponyán található nyom nem kardsérülés jele, hanem természetes érbarázda. Az utóbbi vizsgálatok azonban azt bizonyították, hogy „a koponyatetőn a jobb falcsonton „szilvamag" alakú jelképes trepanáció látható."50
Kustár Ágnes és Skultéty Gyula, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának antropológusai tettek kísérletet Bene-vitéz arcának rekonstruálására.51 Az eredmény nem a szokványos romantikus ábrázolásnak felel meg, hanem egy sokkal reálisabb, idősebb emberfejnek, amely taxonómiai szempontból a turanid típusba sorolható. Ezt a rekonstruált arcot sokban formálhatja egy-két, a személyiségre, etnikumra és a kordivatra jellemző sajátosság, valamint a bőr vastagsága, szemhéj formája, ráncok és a szőrzet is. Bene-vitéz arcszőrzetét, az antropológusok annak megfelelően rekonstruálták, hogy „A források szerint a honfoglaló pogány magyar férfiak fejük tetejét borotválták, és a nyakszirten meghagyott hajtincseket egy, vagy több varkocsban fogták össze. Feltehető, hogy bajuszt is viseltek"52
Bene-vitéz koponyája (Jankowich rajza alapján)
Bene-vitéz arcának rekonstrukciója (Kustár Ágnes és Skultéty Gyula munkája)
A leletek alapján feltételezhető, hogy Bene-vitéz - most már nevezzük mi is annak - résztvevője lehetett az itáliai hadjárat(ok)nak, amelyet először valószínűleg Bogát és Tarhos vezetett 921-ben. Ekkor Berengár, amint azt pénze is bizonyítja, már római császár, hisz titulusa Berengarius Imp., ami a császárságot és nem a királyságot jelölte már 915től. Jankowich nyomán Dienes István feltételezte azt, hogy a megtalált magányos harcos nem lehetett egyszerű közlegény, hanem csatában edzett előkelő családfő vagy rangos katonai vezér. Feltételezése szerint elképzelhető, hogy birtokát - a középkori Bene területét - magától Tarhos fejedelemfitől kapta ajándékba. Utódai itt temették el halála után lovával együtt magányos sírban és nem temetőben, mintahogyan azt Györffy György feltételezte.53 Igaz ugyanakkor, hogy Szabó Kálmán több temetőt tárt fel a két Benén, de ezek a temetők már 12-13. századiak vagy valamivel későbbiek, s ez nem lehetett Bene vagy harcostársainak nyugvóhelye, csak azok leszármazottaié.
A benei leletről a kiváló régész, a kettős honfoglalás elméletének megalkotója, László Gyula is elismerően nyilatkozott 1985-ben, Jankowich Miklós halálának 150 éves évfordulóján.54 Ő is felismerte Jankowich gondolatában a tudományos megállapítást az Árpád-kori nominatívuszos névadásról. Óvatosan kell megközelítenünk ezt; bár lehet, hogy Bene volt, de lehetett eredetileg Benedek is, amiből a kicsinyítőképzős Bene név származik. Dieneshez és Jankowichoz hasonlóan László Gyula is annak a véleménynek adott hangot, hogy Bene-vitéz sírjának keltezése a 10. század második felére vagy végére tehető. A harcos mellett megtalált és díszként használt Berengár-érmék sugallják, hogy míg a harcos résztvevője lehetett a korai itáliai kalandozásoknak (921-22-ben), talán még a kései 933-as és 951-es hadjáratokban is harcolt. Ez utóbbi dátum a magyarok kalandozásának vége is egyben, amikor is a II. Berengár király segítségére siető magyar csapatokat leverik, és megkezdődik a kalandozásokat lezáró vereségsorozat. A Berengárérmék léte egyértelműen arra hívja fel a figyelmet, hogy a harcos kapott (szerzett?) belőle, és nem pénzként, hanem díszként használta. Ez azért is valószínű, mivel 924-ben I. Berengárt lázadó alattvalói Veronában meggyilkolták, és így pénze ezután (amikor utódja már saját pénzét verette) válhatott teljesen értéktelenné. Így nyilvánvaló, hogy a zsákmányolt pénz csak ezután kerülhetett kifúrva a harcos díszei közé.
Elképzelhető, hogy harcosunk már az öregkor felé, unokáinak mesélhetett csak ifjúkori zsákmányszerző harcairól Itáliában. Ezért temették el utódai a honfoglaláskornak megfelelően magányos harcosként, kardjával, nyilakkal és az áldozati ló tetemével együtt, melléhelyezve övét és zsákmányolt pénzeiből készült díszes vereteit. Ez nem szűkíti annak lehetőségét, hogy az itáliai kalandozásból szerzett érdemeiért ne kapott volna birtokot amely később valóban az ő nevét vette fel - talán éppen Tarhostól, Bogáttói vagy éppen Szalárdtól, akik a kalandozásokat vezették. Érdemes megemlíteni a párhuzamot a benei valamint a karosi és a kiskunfélegyházi honfoglaláskori sírleletekben talált, szintén Berengár-érmekkel kapcsolatban.55 Úgy a benei, mint a kiskunfélegyházi lelet férfi harcos sírja volt, de a karosi sírba egy 15-16 év körüli leánykát temettek el, kinek lószerszám-szíjára Berengár-érmék voltak erősítve. Valószínű, hogy a kiskunfélegyházi és a karosi leletek mintájára a benei Berengár-érmék is a valamikori Bene- vitéz lószerszámának díszei vagy a ruhadíszei voltak. Még az is feltételezhető, hogy egyazon kalandozó hadjáratban résztvevő harcosokról van szó. Sokkal árnyaltabb képet rajzol a régész Révész László, aki a Felső-Tisza-vidéken végzett honfoglalás-kori ásatásaival is összehasonlította a páratlan leletet.56 Szerinte a leletegyüttes mindenképpen vezéri vagy törzsfőnöki eredetre, származásra enged következtetni, és nem feltétlenül katonai szerepvállalásból szerzett érdemekre. Ez azonban még nem elegendő bizonyíték arra nézve, hogy a település egykori névadóját s első tulajdonosát kell keresnünk a benei lelet gazdájában, bár ez a következtetés logikusnak tűnne. Ennek kiderítésére azonban tudnunk kellene a lelőhely pontos helyét, hogy a közvetlen közelségében feltételezhető települést, vagy temetőt is további vizsgálatokkal fel lehessen tárni. A szerző szerint, a lelet datálását és egyediségét nagyban meghatározza a szíjvég megmunkálásából levonható következtetés; amint azt már többen felfedezték, az állatalakos aranyozott ezüstcsatot, niellóberakás díszíti. Ez a technika azt jelentette, hogy a vésett mintát egy ezüst-, kén-, réz-, ón- és ólomöntvénnyel töltötték ki, majd a felületet lecsiszolták. Ez a technika a bizánci és a viking fémművességre egyaránt utal, és bár az utóbbi kapcsolatokról is tudunk, az előbbivel való rokonság már a Berengár-érmék miatt is a mediterrán terület, pontosabban a bizánci kapcsolatot erősítik meg.57 László Gyula - főleg a palmettás virágornamentika egyedisége és sajátos használata miatt - mohamedán hagyományt is feltételezett.58 Sem a viking, sem pedig a mediterrán kapcsolat lehetőségét nem zárhatjuk ki, de a lelet sajátos mintázata miatt pontos választ nem adhatunk. Nem von le azonban a lelet páratlan történeti státuszából Horváth Attila azon megállapítása, miszerint a DunaTisza közén feltárt honfoglalás-kori sírok leletei, néhány tárgyat kivéve - szervesen kapcsolódnak a hazai emlékanyagba.59
A Jankowich által hangoztatott egyenes kétélű kard ma már más értelmezést nyert annak ellenére, hogy a fegyver nem maradt fenn. A leírásból világosan kitűnik, hogy a kardot csak darabjaiban láthatta Szentkirályi Móricz, ezért az általa hangoztatott jellegzetességeket semmiképpen sem lehet tényként elfogadni.60 A korábban feltételezett „normann kétélű kard," a megadott hosszúsága és pengeszélesség adatai alapján - a későbbi leletekkel párhuzamban inkább enyhén ívelt szablya lehetett.
Mint látható, egy gazdagabb vezér sír esetében hasonló leletekkel kell számolni. Gondoljunk bele, hogy egy fejedelmi sírban milyen sírmellékleteket találhatunk, még akkor is, ha esetlegesen a sírt kirabolt állapotban találjuk. ezért sem lehet a Holdvilágárokban talált sír Árpád fejedelemé, ott ugyanis semmi olyan leletet nem találtak még a hitelesítő ásatás alkalmával sem, ami magyar vezér sírjára utalna.
Folytatjuk...
